Már csak csomagolásra várnak az ajándékok, a hütőben a nyers beigli :-), sütik, habkarika, és beüzemelve a műfenyő (mert már évek óta zöld lettem...:-)) - leültem kicsit átgondolni, kiknek kívánom leginkább, hogy a szívükben a Gyermek megszülessen, és lássák sokkal szebben a világot. Milyen történetek főszereplőinek. Akikre talán nem sokan gondolnak.
Az első kép, amit nem tudok azóta sem feledni. A plazában eszem, a töröknél, már jól benne vagyunk az Adventben, és figyelem, hogy az egyik vendég, maga is török, milyen érdekes intonációval pergeti a nyelvet a húsokat a pultnál szeletelgető törökkel, keresztűl-kasul zeng az érthetetlen nyelv az űzletsarkon át, majd a félig tele tányérját milyen flegma mozdulattal teszi a szennyesállványra. Milyen pazarlók, gondolom, mikoris arra leszek figyelmes, hogy egy régimódian öltözködő, tanár külsejű férfi -- magas homlok, komoly arc, hátra fésűlt ősz haj – terem ott, és egy hirtelen mozdulattal elveszi a török tálcáját a mosogatásra várók közül, és mint egy kis állat, gyorsan eltűnik a zsákmánnyal. Két másodperc volt az egész, döbbenten néztem körbe, észrevette-e valaki, de minden ugyanúgy folyik tovább, tömve a gastro-emelet, multi-kulti adventi dél. Nem tagadom, megkönnyeztem. A minket körbevevő sok nyomorúságot engedtem a szívembe, hiába nem akartam. Régi idők nyomorúságait, bűneit sirattam. Munkahelyemre visszafelé menet a mozgólépcső mellett találom meg a férfit, egy asztalnál eszik, még akkor nem ér a végére. Kifejezéstelen tekintettel néz vissza rám. Csak félig asztalfelé fordulva ül, mint akit üldöznek.
A második kép a körúti villamos. Váratlan felszabaduló helyre sikerül lehuppannom nagy szatyrot cipelve, ajándék volt egy régi ismerősnek, akihez találkozóra tartok éppen, mikoris hátrafordul az előttem lévő fiatalember, elismerősen csettint utánam. Olyan igazi férfimódra. Járókerettel van, az egyik bokája kifordult, a másik elmerítve. Felső fogsora előreáll, nagy pattanások az arcán. Mackónadrág, viseltes sapka, női kesztyű rajta. „Ajándék?” kérdezi. „Igen”-mosolygok rá. „Hozzám sajnos nem tud eljönni a barátnőm, mert dolgozik Karácsonykor”-mondja. „Hol dolgozik?”-kérdezem. „Győrben, idősek otthában. Ápolónő”-válaszolja. „Az szép szakma” mondom. „Győrben ismerkedtünk meg” mondja. „A szüleim nem fogadtak el, úgye érti, intézetbe raktak, mert nem tudták elfogadni, hogy ilyen vagyok, ő meg elfogad engem. Hoz majd nekem finom süteményeket. Tudja, 26 ezret kapok az intézetben, az éhenhalásra elég. Adnak enni az intézetben, de keveset. Tudja, hogy a KFC-ben van 400 forintért is egy kisadag, azt ettem nemrég. Nagyon finom, nagyon jól készítik a csirkeszárnyat. Van a körúton egy pék, amikor arra megyek, mindig ad nekem egy ingyen szendvicset a tulaj, nagyon rendes. Tudja, hogy néha mákos sütit is elraknak nekem? Mert az már délutánra nincs, mák és csoki is van benne, és engem várnak vele! A barátnőm is majd januárban fog nekem hozni saját sütést.” Elindulok az ajtó felé, le kell szállnom. Boldog Karácsonyt kíván, és mosolyog. Drága cukrászdába tartok, a kávé is több, mint 400 forint. Valami a szívemre nehezedik.
A harmadik történet az én adventi megtérésem. Ismét csak egy plazában, egy multi-kultiban várom az ismerősömet, és hiába vagyok zöld, meg az egészség életmód híve, itt vannak a legkevesebben a sorban, hát ide állok be. Már éppen sorra kerülnék, mikor egy nő beáll elém. „Én is itt állok” szólok neki, hergelve magam, hisz nem leszek áldozat, elég volt, erős vagyok, magabiztos, meg szép is, nekem is megvannak a jogaim, nem fognak kis bunkók belémtaposni, mire kedvesen azt mondja, „bocs”, és áttáll egy másik sorba. Egy percen belül elszégyellem maga, és helyre akarom hozni a bunkóságom, hisz az igazsághoz az is hozzá tartozik, én később érkeztem a másik sorba, ő akkor már ott állt a szerencsétlenebb sorban, mellettem. „Álljon elém vissza”, szólok neki. „Nem, nem, ön jön!” „De, de , álljon ide, kérem!” „Nem.” „De, kérem, úgy megbántam, hogy olyan durván önre szóltam”, jön ki belőlem, magam sem tudom, honnan. „Tegye meg, hogy visszajön. Nekem van időm, várok valakit.” Szerencsére visszajött. „Karácsony előtt sok a stressz, mindenki olyan ideges” magyarázkodom, mire így válaszol „én nem vagyok ideges, itt dolgozom, nyugodtnak kell lennem” és egyáltalán nem bántó, kedvesen mosolyog. Én meg közben magamban hálát adok, kegyelmet kaptam megtérni....:-)
Szóval van remény, van bizony! A sok nyomorúság ellenére. Hát Áldott, szép Karácsonyt az olvasóknak, és a történet szereplőinek, legyen mindig emberük, aki ételt ad, és legyen, aki minden szükségük betölti. Hisz Gyermek születik! Ne feledjék, ne feledjük. :-)
„Csak egy Angyal képes mindent látni....”
<iframe width="420" height="315" src="//www.youtube.com/embed/h0HzvUb-P2s" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>
